NEKEM A CSEND A DALOM...

Nagyon nehéz másfél-két év van mögöttem.

Mindenféle és fajta szempontból.

Nincs az életemnek egyetlen szegmense sem, ami ne lett volna egészen apróra összetörve ez alatt az idő alatt.

Most érzelmileg felszálló ágban vagyok, ezért szeretnék írni róla, nektek. Mind hasonlókon megyünk át! Hátha segítek valakinek felfedezni a remény legapróbb szikráját, ami továbbviszi őt a küzdelmeiben. Ha mást nem, azt, hogy nem vagy egyedül a csendedben!

Megtérésemmel bekerültem egy közösségbe, amit megszerettem, olyannyira, hogy családomként tekintettem rá, és éltem benne, dolgoztam érte, mindenféle szempontból.

Ez volt az én Jeruzsálemem.

Nem volt tökéletes, semmi sem az, de én harcoltam érte, önmagam sem kímélve, hosszú időn át.

A covid, mint minden egyéb helyen, itt is napvilágra hozta a már meglévő problémákat, és a közösség apró darabjaira hullott. Nagyon fájt, de itt még elég erősen élt bennem a remény, a hit, és Isten ígéretei, ahhoz, hogy a szívszorító szenvedés ellenére lassanként továbbmenjek.

Aztán az évek alatt ez a reménység valahol meghalt, elfogyott. Mondhatnám, megcsalt. Az emberi szívek kemények maradtak, nem változott semmi.

Ezzel egyidőben felnőttek a gyerekeim is. Kirepültek, üres a fészek. Nem vagyok egy kiszolgáló típusú anya, inkább tanítói vénám van. Így gyönyörködöm az önállóságukban, elsősorban nem az üt szíven, hogy nincs rám szükségük, hanem az idő, ami hiányzik, ami olyan fontos számomra, amit nem töltünk már együtt.

És még egyéb magánéleti problémáim is adódtak, amikről nem szeretnék konkrétan beszélni.

.....

A csend, ami beállt az életemben, a házunkban, eleinte lelket mardosó volt!

Értelmetlen.

Értelmetlenné vált minden napom.

Az életem.

A csendet követte a sötétség.

És a halál.

Voltak napok, amiken valóban csak Isten kegyelme tartott meg, mert az üresség és a szenvedés olyan mértékűvé vált, hogy kicsi tartott vissza attól, hogy feladjam az életet.

DE NEM ADTAM FEL!

Ez volt az első pont, ami a mai naphoz elvezetett.

Nem adtam fel, mert Jézus is végigment értem az úton, ez még hitéletem kezdetének egyik nagy felfedezése, ez vezetett ki a depresszióból.

Az életközépi válságomnak, mert nevezzük a nevén, ez az első elhatározása, mentőöve.

Arra gondoltam, hogy minden, amit tettem, minden, amit mondtam, amit Istenről bárkinek bemutattam, az én feladásommal semmivé lenne. Lerombolnám Isten eddig elvégzett munkáját. Bennem, másokban.

.....

Tavaly márciusban elkezdtem tornázni. Eleinte kényszerből, hogy kihasználjam a munkaidőkedvezményt a munkahelyemen. Nekem a mozgás nem, hogy örömforrás lenne, hanem szorongáskeltő feladat.

A Youtuben kerestem gyógytornákat, a fájó vállamra, nyakamra, hátamra.

Sokáig csak átestem ezeken az órákon, de később elkezdtem értékelni őket. Ahogy a munkámban fokozódott a nyomás, úgy lettek egyre becsesebbek számomra a kondiban töltött, csendes idők, pláne, hogy amióta rendszeresen végzem a gyakorlatokat, kevésbé fájnak az amúgy folyton merev tagjaim!

Aztán a gombászás is egyre nagyobb szerepet kapott az életünkben.

"Papa a főgombász, a Babszi a kisgombász, a mama az nem gombász, csak sétász!"

Költöttem egy dalt, bár papa átírt engem firkászra, Babszi pedig turistára.

És tényleg így van, engem az erdő csendje jobban megragad, de így is jó együtt, és azért egy kis ambíció bennem is van, ahogy több gombát megismerünk! Főként a mérges gombákat tanulmányozom, megelőzésként.

Néhány éve, a válságunk kezdetén azt vágtam oda Zsoltinak, hogy engem nem elégít meg szellemileg, hogy minden este csak filmeket nézzek! Én ennél többre vágyom!

Az elmúlt években, ez az egyik pozitív hozadéka a nehézségeknek, közelebb kerültünk egymáshoz. Ez egyébként igen ésszerű reakció, miután magunkra maradtunk mindketten.

Rengeteg filmet megnéztünk azóta. Általában ő nagyrészét végigalussza.

-Bírsz még egy részt aludni?- kérdem, mikor sorozatozunk. Általában bír! 😂

A filmek nagyon sokat adtak nekem.

Legalább annyit, mint a könyvek.

Sok mindent megérthettem általuk.

Magamról, másokról.

Igen, még Istenről is!

Mert Isten mindenhol ott van, mindenben benne van. És bármin keresztül szól ahhoz, akinek nyitott a szíve.

Utazni is nagyon szeretek, kicsiket szoktunk is, ez anyagiak hiányában nem tud úgy kiteljesedni, ahogyan lehetne, vagy amennyire szeretném.

Aztán ott van még nekünk Babszink, akivel tavaly ugyancsak megéltünk egy mélypontot, mikor a palántaszezonban megbolydult az agya, s már nem akart velünk lenni, de, aki visszatért azóta, és töretlen a szeretet és közösség köztünk. Isten kegyelme ő valóban az én életemben, s nem túlzás azt állítanom, hogy kis szellemi társam is egyben.

Szintén egy éve már, hogy Isten vezetése és hívása által csatlakoztam a Mécseshez, és levelezésbe kezdtem először egy, majd két fogvatartottal. Mind a levelezésből, mind az online találkozók és a felkészítés által, illetve a közösségben megismert embereken keresztül sokat tanultam az elmúlt évben.

Segíteni szeretnék a levelezésemmel, de én is sokat kapok. Főként a kitartás és a hűség érlelődik bennem, mert ezek az utak is rögösek, nem szélesek és nem simák, egyáltalán.

.....

Szóval a csend a barátod lesz.

Megszokod.

Néha rácsodálkozol, mennyi békesség van benne, abban, mikor egy nehéz nap után hazaérsz, kinyitod az ajtót az otthonodra, ami egyáltalán nem tökéletes, de a tied, és számodra a megpihenés helye. A váraddá válik, ahová visszahúzódsz az életed viharaiban, harcaiban.

Mennyi mindened van, mennyi gazdagság, érzés, gondolat, emlék és terv. Igen, még tervek is!

Más napokon a csend újra fojtogat, mert a hiányra mutat rá.

Gyógyulok. Most igazán.

Amit gyógyulásnak hittem, az csak annyi volt, hogy az ürességem betömte valami földi. Néhány ember. De az emberek múlékonyak, ahogyan a szeretetük is az. Mikor elfogytak az életemből, az üresség visszajött, talán még erősebben is, mert most már tudtam, mit vesztettem.

A válság arra volt jó, hogy összetört bennem és alattam minden, ami földi, és Isten a homok helyett kősziklára kezdett felépíteni.

Ez fájdalmas folyamat.

Folyamat, amíg a régit ki tudom engedni a kezemből.

Folyamat, amíg a régi kiürül.

Folyamat, amíg az új eljön és betölt.

Van bennem még keserűség és vannak sebek.

Úton vagyok.

A gyógyulás útján.

A függetlenség útján.

Mint minden ember, egész életemben függtem valakitől vagy valamitől.

Érzékeny természetem és mély érzéseim csak fokozták a függőségeimet.

Isten ezekben az években szabadságra vezetett. 

És mégis függésre: CSAK is Tőle!

Márta, akinek olvasom a blogját évek óta, biztatott, hogy alakítsak ki magamnak egy szép életet, amennyire a körülmények engedik.

Eleinte szentségtörésnek tűnt a gondolat. Keresztényként. 

Önmagamnak építeni?!

Önmagamnak élni?!

Nem erre tanítottak.

Aztán, mint fentebb leírtam, Isten is erre vezetett.

Szeretni önmagam, igei.

Főként, ha én másoktól várom ezt a szeretetet, és csalódást okoz a hiánya, a hiányuk. Az évek során megtanultam magamban átélni mindazt, mi hátravan. Már nem feszít a közlésvágy, a megosztás vagy a közösségben való megélés.

Ez valahol mérhetetlen szabadság.

Valahol végtelenül fájdalmas.

De megérett bennem a gondolat, túl minden családi, baráti, vagy testvéri veszteségen, hogy VAN ÉLET!

Mindezen túl is!

Hogy mi marad meg az életből?

A covid után?

Az életközépi válságban?

A krízisek után?

Az, ami az enyém.

Amit nekem szánt az Isten.

Minden és mindenki más kihull a rostán, amit nem én tartok.

Ezt, ami az enyém, bármi is az, ha nem is erre gondoltam kamaszlányként álmodozva, el kell fogadnom!

A többit, bármi és bárki is veszik oda, ha a szívem darabjára zúzva szakad a mélybe, elengedni.

Igen, ez harc.

De Isten keresztülvisz a viharon. 

Jézus ott van velem a viharban.

Egyedül vagyok, mert nincs ember, aki velem volna. Az ember megbetegszik jól működő emberi kapcsolatok nélkül. Érdekes dolog ez, nem is egészen értem, de én, aki mélyen gondolkodom, és jól átlátom a kapcsolatokat, és jól kommunikálok, pszichológiailag érett ember vagyok, mégis magamra maradtam, magunkra maradtunk Zsoltival. 

Másrészt, Isten mindennek a Forrása és Gyógyítója. A magánynak is.

Isten betölti bennem ezt az űrt, ha nem akarom én betölteni mindenáron és azonnal.

Így várok Rá, mert már tudom, hogy az én próbálkozásaim múlékonyak.

Idővel megszokod és megszereted a csendet, s már nehéz bárkit beengedned.

Megérted, hogy vannak dolgok, álmaid, elképzeléseid, szükségeid, amik SOHA nem válnak valóra. Vannak, és semmivé lesznek beteljesületlenül. Elgyászolod őket, ha tudatosul benned a realitás.

De, ha ezt elfogadod, meglátod, hogy még mindig VAN valami, ami a tied! S ebben az állapotban már képes leszel befogadni azt.

Egyszer valakinek vigasztalásul azt mondtam, hogy honnan tudjuk, hogy ez már a naplemente? Lehet, hogy napkelte!

Hát, így vagyok ezzel most én is: emlékeztetem magam időnként, hogy ne felejtkezzek bele az elmúlásba, a csendbe, hogy őrizzem a hitet a nehezebb napokon is, mert hiszem és megtapasztaltam, hogy Jézus Krisztusban, az én Istenemben van élet, s hogy az én Bele vetett hitem átvisz engem a halálból az életre!

#életközépiválság#

#magány#

#csend#

#gyógyulás#