Egész életemben függő voltam.
Mindig függtem valakitől, vagy valamitől.
A belső, érzelmi bizonytalanságom miatt, ami a gyermekkoromban megélt létbizonytalanságból fakadt, bárkibe belecsimpaszkodtam, aki felém nyújtotta a kezét.
Ennek nem mond ellent, maximum alapjaiban ellentmondásossá tette a személyiségem, hogy értelmi szempontból mindig is kereső típus voltam, voltak elveim, amik mellett igyekeztem kitartani, fiatal koromtól fogva.
Eleinte függtem apám gondolkodásától.
Mondjuk, ez bizonyos szempontból javamra vált, mert ez a korlát tartott vissza attól, hogy bizonyos dolgokba belemenjek, vagy elmélyüljek, amikbe esetleg a kortárs csoport húzott volna bele.
Sokáig igyekeztem apámnak megfelelni.
Aztán mindig volt egy-egy nálam erősebb lelkületű, idősebb barátnőm, akire támaszkodni akartam, mint egy anyára.
Anyámra, aki nem létezett.
Társfüggőséget tapasztaltam meg, mikor Zsoltiba kapaszkodtam.
A lelkigondozás során függővé váltam a lelkigondozóimtól, a szeretettől, a gyengédségtől, amit tőlük véltem kapni, miközben ők csak a betegségem miatt fordultak felém, foglalkoztak velem.
Aztán függőségem tárgya a gyülekezet lett, ami az elveszett családom hivatott pótolni.
Az elveszett gyerekkoromat.
Voltak prózaibb függőségeim is.
Messenger, Facebook.
Csoki.
Egyik nyáron, nem is olyan rég, liter szám vedeltem a colát. Hidegen, a hűtőből.
Valószínűleg nem soroltam fel mindent, bár így is szép, hosszú lett a sor!
Van, ami magától semmivé lett.
Van, amivel keményen meg kellett küzdeni.
Van, amit én nem is tudtam volna, magam, legyőzni.
A körülmények, a helyzet hozta a változást.
És, természetesen, van, ami még maradt, és birkózunk egymással.
Mindannyian függünk valamitől.
Egymástól is.
Az ember így teremtetett.
Van, aki tudatában van függésének, van, aki nincs.
Vannak emberek, mint én is, akik a szokásosnál is mélyebben függő személyiségek.
Szemlélve másokat, nem tudom eldönteni, hogy az általunk átéltek, vagy a jellemünk, amivel születünk, tesz-e inkább függővé.
Mindannyian függünk valamitől, de nem mindegy, hogy mitől!
Az ember eredetileg az Istentől való függésre lett teremtve. Paradox gondolat, de csakis ebben találhat szabadságra! Minden más függőség megköti, torzítja, egyre távolabb viszi az eredeti istenarcúságtól.
Aki személyiségében megreked, nem nő fel, kiskorúságban marad vagy kiskorúságban tartják, (ezt szeretik kihasználni a különböző, diktatórikus rendszerek, politika, vallás(!), az, mint egy gyermek a szülőtől, függővé válik a felette állóktól.
Ha egy családban vagy közösségben alá-fölérendelő kapcsolati rendszer van, nincs mellérendeltség, nem lehet felnőni, függésben marad az ember. Gyermeteg, (meg)vezetett életet él.
Mindannyiunknak fel kell nőnie!
Nyilván, ez nem megy parancsra!
De a felnőtt ember már nem függ más emberektől. Képes a felelősségvállalásra, ami a felnőttkor és a függetlensége egyik legfontosabb jellemzője.
Isten szabadságra teremtett mindannyiunkat.
Ebben a földi életben azonban oly könnyen igen távol találjuk magunkat a szabadságtól!
Isten viszont a romjainkból is felépít bennünket, ha hagyjuk Neki!
A függőség minden fajtájában betegség, mert korlátok közé szorít, félelemmel tölt be, s nem engedi, hogy azzá váljunk, akinek teremtve lettünk.
Mint a szárnyatört madár, csak vegetálni vagyunk képesek.
De, ha belenézünk a tükörbe, ha merünk szembesülni pillanatnyi állapotunkkal, elindultunk a szabadság, a szabadulás irányába.
Tettünk egy lépést a szabadságunk felé.
A szabadság, egy függőség esetében, lépésről lépésre jön el.
Lehet, hogy sok-sok lépés szükséges hozzá.
Lehet, hogy itt, a földi életben nem is tudjuk megtapasztalni a teljes szabadságot, de érdemes elindulni, mégis!
Én sem vagyok még teljesen szabad!
És nem is mondhatom, hogy nem járt mérhetetlen fájdommal a szabadulás!
Minden lépésbe belehaltam.
Minden lépéssel elveszett valami, ami nagyon fontos volt számomra!
Nálam nem működött az ima, és a szabadító szolgálat. Legalábbis, nem igen. Az a könnyebbik út, hogy valaki mond valamit, és felkelsz, és szabad vagy...Nem tudom az okát, miért nem sikerült így.
Ami működött, az a nehezebbik út, a könnyek és a vér útja volt.
Az Ige útja.
Isten Szava átformálta a gondolkodásom.
Megértettem dolgokat.
Új identitást adott nekem.
Megtanultam, hogy mindentől és mindenkitől független tényező vagyok. Azoktól is, akiket pedig nagyon szeretek!
Hogy önmagamban létjogosultságom van.
Nekem.
Az Évának.
Nem csak az anyának, a feleségnek, a hívőnek vagy gyülekezeti tagnak, munkatársnak, vagy akárminek.
Véres út volt, de megtanultam.
Megtanultam, hogy SENKIVEL sem kell összehasonlítanom magam, sem testben, sem lélekben, legfeljebb csak Jézushoz mérhetem az arcom, s arra vágyhatom, hogy Hozzá hasonlítsak.
Megértettem, hogy értékes vagyok, mert Isten értékesnek tart, s, hogyha az emberek gyakran nem is így gondolkodnak rólam, az nem biztos, hogy reális, mert mindenkit, engem is sok minden befolyásol a megítélésben.
A pillanatnyi érzelmeim, kudarcaim, gondjaim, hangulatom. Mások ugyanilyen ingatagok, nem tehetjük tőlük függővé önmagunk látását, megismerését.
Nem építhetjük az életünket ingatag talajra.
Nyilván ez nem szabadít fel arra, hogy korlátlanul, másokat sértve éljek! Isten hangja, ami bennem él, vezet, egy benső vezér, mutatja az utat. Nem kell, hogy a megfelelési kényszer, a maximalizmus vezessen, de kell legyen vezetőnk, mert anélkül káoszba torkollik az életünk!
Megértettem, hogy létjogosultsága van, nemcsak az életemnek, annak is, ahogyan gondolkodom! Ez nagy harc volt, mert annyi évig mondták, hogy nem jó az irány, és annyiszor megkérdőjeleztem magam a meg nem értettség miatt! Mára tudom, hogy a magány, akár a szellemi magány is eszköz lehet Isten kezében arra, hogy a szabadságra vezessen!
Az identitásomat az Isten azzal kezdte el építeni, hogy azt mondta, Jézus nem versengett. És én olyan akartam lenni, mint Ő. Azt viszont megláttam a tükörben, hogy én versengek. Később azt is megértettem, hogy nem kell senkivel versenyezzek, nem kell jobbnak lennem, sőt, gyönyörködhetek abban, amiben ő jobb, mert én is értékes és becses vagyok. Ez volt az az önmagamból fakadó létjogosultság, ami elindított azon az úton, amin már nem kell másokat bántanom, megaláznom, kisebbre taposnom, hogy én jól lehesssek.
Mert a világ egyébként így működik.
"A napraforgók sosem versenyeznek.
Csak virágoznak és ragyognak."
Lehetek egy napraforgó.🌻
Egy, a sok közül.
Nem kell a legnagyobbnak lennem.
Vagy a legszebbnek.
Mert különleges vagyok önmagamban is.
Isten egyedi alkotása.
Ha, nem is tökéletes...
A szabadság és a függetlenség egyfajta erő, ami előrevisz és megtart.
Másrészt Isten a legbensőbb mélységemig lecsupaszít, ahol már csak a harag és a kontroll marad. Az évek során a sok keserűség és csalódás, az elutasítások és elhagyatottság nyomán mérhetetlen harag, düh halmozódott fel bennem. Mellette mindig is ott volt a mindent át-, meg átszövő kényszer: uralni az eseményeket, mert különben elveszek. Önvédelemből.
Jókai Anna könyvében olvastam a következőket:
"Talán nem kéne mindenáron arra törekedni, hogy te alakítsd a világot… talán hagyni kéne, hogy most már a világ hasson rád. Csak úgy egyszerűen, hétköznapian, befogadni."
Richárd bölcselkedik ezzel, csupa jó, segítő szándékból, az öregedésében is vergődő Máriának, aki szeretné egyben tartani a családját, s a szellemi útra terelni. Ő is jót akar. Mégsincs a kezében semmi.
Csak a befogadás.
Megtanultam, hogy mindent be lehet fogadni!
Bármit.
A fájdalmat is.
A szomorúságot is.
A sötétséget is.
Nem kell elfordulnunk tőle.
Nem kell menekülni.
Szembe lehet nézni vele.
Megváltozott bennem a szeretet fogalma is.
Azelőtt azt hittem, az a szeretet, amit élek, pedig az csupán rajongás volt. Bálványozás.
Könnyen különbséget lehet tenni a kettő között.
A rajongás kizár bárki mást.
A szeretet szétosztja önmagát.
A szeretet akkor is él, ha a kapcsolat már meghalt. Túllát és túlmutat önmagán, míg a rajongás a tárgya mellett csak önmagára fókuszál.
Ha semmi másért, azért, hogy megismerhettem, milyen igazán szeretni, önmagam ellenére, pusztán ezért is mérhetetlenül hálás lennék az utóbbi évekért!
Most már...
A szabadság viszont elhozta magával azt is, hogy már nem koldulom többé a szeretetet, és nem tehetnek meg már velem bármit, csak azért, hogy ne essek ki az emberek szeretetéből, hogy fenntartsak, fennmaradjanak halott kapcsolatok.
Már nem félek egyedül lenni.
Isten, ahogyan ígérte, s ahogyan a zsidókkal is megtette, kihozott a szolgaság földjéről.
Nem értem még el a Kánaánt.
Úton vagyok.
Pusztákat járok.
De megyek, hol gyorsabban, hol lassabban, előre.
Régóta érik bennem ez az írás.
Mégsem ez a dolgoknak teljessége, tudom!
Nem teljes még a történetem, ahogyan egyikünké sem!
Évek óta megtört, piros szíveket rajzolok.
Nem véletlen!
Megtört a szivem.
De még élek, érzek, gondolkodom, dolgozom.
Megtörten is, de piros.
És gyógyul.
Lépésről lépésre.
❤️🩹💔❤️
#függőség#
#függés#
#szabadulás#
#tükör#
Megjegyzések
Megjegyzés küldése